Mindig kimondottan háklis voltam arra, ha nem tudtam kialudni magam. Későn fekvő és későn kelő típus voltam, ehhez igazodott a kutyánk bioritmusa is, és szerencsére a munkám is egy időben. Így mindig mosolyogva ébredtem, és meg volt a 8-9 óra nyugodt éjszakai alvásom.
De ennek már hónapok óta búcsút mondtam. Kezdetben azért, mert a babavárás végén már sehogy sem tudtam aludni. Egyszerűen már mindenhogy rossz volt. Hason ugye nem lehetett, háton sem egy idő után, az oldalt fekvés is kész kínszenvedés volt számomra az utolsó hónapokban. Nem egyszer már hajnali 4-kor a kanapén ülve kukorékoltam, kialvatlanul, frusztráltan, és vártam...Persze mindenki azt mondta, hogy most aludjam ki magam, amíg még lehet...hát persze, könnyű azt mondani, én tényleg szerettem volna.
Aztán eljött a szülőség kézzelfogható része, és én végre alhattam a hátamon (hason továbbra sem ment egy jó darabig a derékfájás miatt). A min. három óránkénti etetések zombi üzemmódban mentek, de sebaj, szerencsére gyorsan vége lett az éjszakázásoknak, drága gyermek érezhette, hogy anya éjjel szeret aludni, ezért 6 hetes korától 8-tól alszik hajnali 4-5-6-ig, mikor, hogy.
A gond ugye nem is ez lenne, sokkal inkább az, hogy nem igazán tudok lefeküdni aludni akkor, mikor ő. Mire 8 körül ágyba kerül, és elalszik, nekem akkor szabadul fel egy kis időm. Logikus, hogy bőven van mit csinálnom abban a 3-4 órában, amit felnőttként tölthetnék el. Ez viszont azzal jár, hogy 4-5 között fel kell kelnem pelust cserélni (vagy felkel apa, ha aznap szabadnapos, ill. én már zombi vagyok), majd egy kis bóbiskolás után etetni. Jó esetben közben visszaalszunk, rosszabb esetben 5-6 között már ébren vagyunk. Ilyenkor mondjuk fél 8-tól újabb alvás, de ha nem akarom semmittevéssel tölteni az egész napot, akkor én ezt az időt reggelizésre, mosogatásra, rendrakásra stb. fordítom.
Egyszóval hamar egyértelművé vált, hogy a korábbi életmód, menetrend nem tartható fenn tovább, ha az embernek gyereke lesz. Ez ennyire egyszerű, ill. mégsem. Ragaszkodhatunk a korábbi életformához, de az hosszú távon frusztrációt eredményez, ami köztudottan nem tesz jót az arcbőrnek és a közérzetnek. Hosszú hetekig viaskodtam a szituációval, mire végre rájöttem, hogy ha szeretném az anyaság mellett egyéb feladataimat is teljesíteni, akkor át kell szerveznem a napjaimat. A gyerekkel nem lehet félgőzzel foglalkozni, ő egész embert kíván, főleg, mikor ilyen pici. De este 8-kor sem szeretnék még ágyba kerülni, hiszen nem csak anya vagyok, hanem felnőtt nő is, akinek van munkája, hobbija, férje stb.
A bagolyból tehát pacsirta lett, logikusan az alvásidőm csökkentésével tudok több időt nyerni. Jelenleg úgy néz ki, hogy éjfél körül fekszem, 4 körül kelek, a gyermek visszaaltatása után dolgozom, elolvasom az e-maileket, híreket, reggelizem és kávézom, majd mikor ő felkel, vele vagyok, aztán mikor egy picit el van egyedül, csinálok egy kis házimunkát, majd mikor visszaalszik, alszom picit én is. És ez így megy estig: mikor ő alszik vagy egyedül játszik, csinálok valami hasznosat, hogy haladjak a dolgommal, a köztes időben játszunk, etetek, pelenkázom, sétálunk stb. Szereti például nézni, mikor edzem, és közben bohóckodom neki, így az edzést általában le lehet tudni az ébrenléte alatt.
Összességében véve egy egészen más napirendet igényel, ha valakinek gyermeke van. Sokkal sűrűbbek így a napok, és nem mondom, hogy mindenre jut idő. Közel sem. Az is luxusnak tűnik innen nézve, hogy régen simán megtehettem, hogy hosszú órákig olvastam, filmet néztem, aludtam. Ma már örülök, hogy egyhuzamban van két órám. Sokat segít egy jó partner, és egy hatékony időbeosztás. Ami jelen esetben nem egyenlő azzal, hogy órára lebontva megtervezzük a napunkat. Mert azt már az első percben át is húzhatjuk vastag tollal, ugyanis a gyerekek nem ismerik az órát. Azt viszont be lehet tervezni, hogy egy adott nap mit szeretnénk elvégezni. És persze esőnapot is, mert egy front, a fogzás, vagy bármi váratlan keresztül húzhatja a számításainkat. De az a mosoly...az mindent megér, nem igaz? :)
2014. július 14., hétfő
2014. július 8., kedd
Az elmúlt hetek kulcsszava: türelem
Sosem voltam egy türelmes fajta úgy általában, mindenbe óriási lelkesedéssel és határtalan türelmetlenséggel vágtam bele eddigi életem során. Egyszerűen annyira felpörget minden új lehetőség, kihívás, esemény, hogy nem szeretek várakozni ezekre :)
A kislányom érkezésével ez mára mérséklődött, kezdve a koraszülés elhárítására elrendelt kórházi tartózkodással. Már akkor kaptam egy intelmet, hogy itt az idő lassítani, és várni arra, hogy minden menjen a maga rendje és módja szerint. Kínszenvedés volt számomra az a két hónap, amit a végén pihenéssel kellett töltenem, mintha lassított felvételen néztem volna magam :D De próbáltam elfogadni, hogy ez mostantól így lesz, illetve, hogy türelmesebbnek kell lennem.
A lányom azóta is tanít, nap, mint nap, én pedig egyre jobb vagyok :) Az elmúlt hetekben ugyanis megkezdődött a fogzás, és mivel ő nem volt hasfájós baba, így számunkra új kihívást jelent a nyöszögéssel és időnként sírással tarkított órák kibekkelése.
A legnehezebb ebben a helyzetben szerintem azt nézni, hogy szegény babánk szenved, és mi nem sokat tehetünk, az ugyanis, hogy jönnek a fogacskái, az élet rendje, és egy kis csoda, ami nagy mérföldkő az életében (ahogyan lesz még sok száz másik is persze). Ezt persze el is mondtuk neki, de ő nem igazán értékelte a lelkesedésünket ez iránt, érthető okokból.
Mit lehet ilyenkor tenni? Túl sok mindent nem, drukkolni, hogy mielőbb kint legyenek a kis fehér fogak. Ilyenkor a nyűgös baba figyelmét meg lehet próbálni elterelni játékokkal, ez ideig-óráig működik, de nem sokáig. Én egyszerűen csak felveszem, ölelem és vigasztalom, és csendben, legbelül vele együtt szenvedek, miközben kifelé türelmesen- és már süketen-, nyugodtan csitítgatom, mikor neki éppen fáj.
Érdekes, mert most jött el az a rész nálam, hogy mikor a baba alszik, én is alszom :D Korábban ilyenkor tettem-vettem, csináltam a kis dolgaimat, de most átálltam kicsit, mert kezdek kialvatlan lenni :) Viszont már alig várjuk, hogy alul kibújjanak a kis nyuszifogai, biztos nagyon helyes lesz :D Addig meg a behűtött rágókájával próbáljuk enyhíteni ezt az időszakot neki.
És persze van az a rész, amikor az ember képtelen tovább türelmes maradni. Mert megtörténik, mindenkivel, ez egyértelmű. Amikor semmi nem jó, amikor semmi nem segít, amikor úgy érezzük, hogy már 5 perc sírást sem bírunk tovább hallgatni, kész, vége, besokalltunk. Olyankor két dolgot szoktam tenni: megkérem a férjem, hogy álljon a helyzet magaslatán, amíg én sétálok egyet a kutyával a friss levegőn, veszek egy zuhanyt vagy hasonló. Vagy egyszerűen megölelem a kislányom, és magamban imádkozom, hogy gyorsan oldódjon meg a problémája. Mert van olyan, hogy semmit sem lehet tenni.
A kislányom érkezésével ez mára mérséklődött, kezdve a koraszülés elhárítására elrendelt kórházi tartózkodással. Már akkor kaptam egy intelmet, hogy itt az idő lassítani, és várni arra, hogy minden menjen a maga rendje és módja szerint. Kínszenvedés volt számomra az a két hónap, amit a végén pihenéssel kellett töltenem, mintha lassított felvételen néztem volna magam :D De próbáltam elfogadni, hogy ez mostantól így lesz, illetve, hogy türelmesebbnek kell lennem.
A lányom azóta is tanít, nap, mint nap, én pedig egyre jobb vagyok :) Az elmúlt hetekben ugyanis megkezdődött a fogzás, és mivel ő nem volt hasfájós baba, így számunkra új kihívást jelent a nyöszögéssel és időnként sírással tarkított órák kibekkelése.
A legnehezebb ebben a helyzetben szerintem azt nézni, hogy szegény babánk szenved, és mi nem sokat tehetünk, az ugyanis, hogy jönnek a fogacskái, az élet rendje, és egy kis csoda, ami nagy mérföldkő az életében (ahogyan lesz még sok száz másik is persze). Ezt persze el is mondtuk neki, de ő nem igazán értékelte a lelkesedésünket ez iránt, érthető okokból.
Mit lehet ilyenkor tenni? Túl sok mindent nem, drukkolni, hogy mielőbb kint legyenek a kis fehér fogak. Ilyenkor a nyűgös baba figyelmét meg lehet próbálni elterelni játékokkal, ez ideig-óráig működik, de nem sokáig. Én egyszerűen csak felveszem, ölelem és vigasztalom, és csendben, legbelül vele együtt szenvedek, miközben kifelé türelmesen- és már süketen-, nyugodtan csitítgatom, mikor neki éppen fáj.
Érdekes, mert most jött el az a rész nálam, hogy mikor a baba alszik, én is alszom :D Korábban ilyenkor tettem-vettem, csináltam a kis dolgaimat, de most átálltam kicsit, mert kezdek kialvatlan lenni :) Viszont már alig várjuk, hogy alul kibújjanak a kis nyuszifogai, biztos nagyon helyes lesz :D Addig meg a behűtött rágókájával próbáljuk enyhíteni ezt az időszakot neki.
És persze van az a rész, amikor az ember képtelen tovább türelmes maradni. Mert megtörténik, mindenkivel, ez egyértelmű. Amikor semmi nem jó, amikor semmi nem segít, amikor úgy érezzük, hogy már 5 perc sírást sem bírunk tovább hallgatni, kész, vége, besokalltunk. Olyankor két dolgot szoktam tenni: megkérem a férjem, hogy álljon a helyzet magaslatán, amíg én sétálok egyet a kutyával a friss levegőn, veszek egy zuhanyt vagy hasonló. Vagy egyszerűen megölelem a kislányom, és magamban imádkozom, hogy gyorsan oldódjon meg a problémája. Mert van olyan, hogy semmit sem lehet tenni.
2014. július 4., péntek
Természetes szülés vs császár
A szülés mikéntjéről mindenkinek meg van a maga véleménye, álláspontja. Talán a szoptatás vs tápszer témakör tud kismamák körében akkora háborút kirobbantani, mint ez. Heves vitáktól hangos az internet kismamás része, csak nem értem, miért.
Előre leszögezném, szerintem mindenkinek szíve joga úgy szülni, ahogy akar. Az már más kérdés, hogy szerintem Magyarországon indokolatlanul nagy a császármetszések aránya, és sok nő választja ezt a módot azért, mert fél a szüléstől, az azzal járó fájdalomtól, az utána következő szexuális élettől stb.
Pedig a megfelelő hozzáállással az egész egy igen érdekes élmény lehet.
Jómagam természetes úton, mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül csináltam végig a magam kis 17 óráját, és őszintén szólva, igen, büszke vagyok magamra. Nem, nem azért, mert szültem egy gyereket. Hanem azért, mert végig csináltam, és erősebb lettem tőle. Nekem az egész folyamat egy komoly önismeret volt, korábban nem gondoltam volna, hogy én képes vagyok bizonyos dolgokra, ez volt az egyik, aminél megdőlt ez az elméletem.
Maga a szülés hosszú és nehéz volt, de hát ez az élet rendje. És igen, én így gondolom: mind az anyának, mind a babának kell, hogy végig menjen ezen a procedúrán. Segít anyává válni, és ha hagyjuk, akkor az a bizonyos ősanya, ami minden nőben ott van, szépen elő is tör, és megoldja helyettünk az egészet, miközben mi visszahúzódva bensőnkbe próbáljuk kitalálni, vajon még mennyi van hátra ebből az egészből.
Szándékosan nem olvastam előre semmit a szülésről. Nem akartam mások történetein ijedezni, csodálkozni. Azt akartam, hogy ne legyen erről semmilyen elképzelésem, hogy semmi ne befolyásolja a helyzetet. Magyarul: az előítéleteim, előzetes várakozásaim miatt ne görcsöljek rá, hogy most akkor fájni fog. Erre szerintem nem is lehet felkészülni, ez a fajta fájdalom számomra egy egészen új és ismeretlen dolog volt, a végén érzett fáradtságról nem is beszélve (ilyet én még soha, de soha nem tapasztaltam, több nap kellett, hogy kipihenjem).
A babavárás alatt én végig azon izgultam, nehogy császározni kelljen. Először is azért, mert az akárhogy is vesszük, mégis csak egy műtét. Jobban féltem az epiduráltól, attól, hogy ébren feküdjek egy asztalon, mint, hogy megszüljem a kislányom. Mindazon által érzéstelenítést szerettem volna, jeleztem is egy ponton, hogy vége, én most ezt itt így nem fogom tudni csinálni, de azt mondták, két lehetőségem van: kapok érzéstelenítést, de attól nagyon elhúzódhat, belassulhat a dolog, vagy kibírom még egy kicsit, mert elég jól ment a tágulás. Utóbbit választottam, nem akartam, hogy lelassuljon, azt akartam, hogy legyünk túl rajta, gyorsan :D
Egy dologra koncentráltam nagyon: a következő fájásra. Azt mondogattam magamban, hogy na, ezt kibírtam, még egy fájás belefér. Az utolsó :D És ez így ment minden egyes fájással. Az előzőből merítettem erőt a következőre. És befele koncentráltam, nagyon-nagyon erősen. Arra, hogy minden egyes nyomással, fájással kijjebb segítem a pici lányomat, aki már nagyon közel van :) Őszintén? Én rosszabbra számítottam, már ami a fájdalmat illeti. Néha meg is fordult a fejemben, hogy oké, fáj és nehéz, de azért ki lehet bírni. Pedig helyenként üvöltöttem, és még azt is mondtam, hogy nem bírom tovább, de ez nem volt igaz ;) Mert a nők erősek, erre születtünk, és mikor túl vagyunk rajta, joggal veregetjük a vállunkat :)
Nekem a férjem végig bent volt, és ez sokat jelentett. Később azt mondta, mikor ott vajúdtam fáradtan, csapzottan, ő arra gondolt, még sosem látott engem ilyen szépnek. 10 év után mi ez, ha nem a legszebb vallomás? Nekem az volt :)
És még valami: soha, de soha nem ítéltem el, és nem is fogom, ha valaki a császármetszést választja. De számomra ez is egy újabb példája annak- kivétel, ha tényleg orvosilag indokolt-, hogy mai világunkban egyre többen szeretnének könnyen és gyorsan elérni mindent, pedig ha megküzdünk valamiért, azt nagyon megtanuljuk értékelni és megbecsülni :) És még egyszer: aki császárral szül, az természetesen ugyanúgy lehet jó édesanya, mint ahogy természetesen szülő nőből is lehet pocsék anyuka. Nem ettől függ. Én csak azt mondom, hogy ez egy olyan élmény, amit nem szabadna kihagynia senkinek csak azért, mert fél a fájdalomtól (én legközelebb is bevállalnám ugyanígy). A magunkról alkotott képet is erősen megváltoztatja, mert ahogyan pl egy maraton alatt, itt is új dolgokat tudhatunk meg önmagukról, amiket korábban nem is gondoltunk volna.
Előre leszögezném, szerintem mindenkinek szíve joga úgy szülni, ahogy akar. Az már más kérdés, hogy szerintem Magyarországon indokolatlanul nagy a császármetszések aránya, és sok nő választja ezt a módot azért, mert fél a szüléstől, az azzal járó fájdalomtól, az utána következő szexuális élettől stb.
Pedig a megfelelő hozzáállással az egész egy igen érdekes élmény lehet.
Jómagam természetes úton, mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül csináltam végig a magam kis 17 óráját, és őszintén szólva, igen, büszke vagyok magamra. Nem, nem azért, mert szültem egy gyereket. Hanem azért, mert végig csináltam, és erősebb lettem tőle. Nekem az egész folyamat egy komoly önismeret volt, korábban nem gondoltam volna, hogy én képes vagyok bizonyos dolgokra, ez volt az egyik, aminél megdőlt ez az elméletem.
Maga a szülés hosszú és nehéz volt, de hát ez az élet rendje. És igen, én így gondolom: mind az anyának, mind a babának kell, hogy végig menjen ezen a procedúrán. Segít anyává válni, és ha hagyjuk, akkor az a bizonyos ősanya, ami minden nőben ott van, szépen elő is tör, és megoldja helyettünk az egészet, miközben mi visszahúzódva bensőnkbe próbáljuk kitalálni, vajon még mennyi van hátra ebből az egészből.
Szándékosan nem olvastam előre semmit a szülésről. Nem akartam mások történetein ijedezni, csodálkozni. Azt akartam, hogy ne legyen erről semmilyen elképzelésem, hogy semmi ne befolyásolja a helyzetet. Magyarul: az előítéleteim, előzetes várakozásaim miatt ne görcsöljek rá, hogy most akkor fájni fog. Erre szerintem nem is lehet felkészülni, ez a fajta fájdalom számomra egy egészen új és ismeretlen dolog volt, a végén érzett fáradtságról nem is beszélve (ilyet én még soha, de soha nem tapasztaltam, több nap kellett, hogy kipihenjem).
A babavárás alatt én végig azon izgultam, nehogy császározni kelljen. Először is azért, mert az akárhogy is vesszük, mégis csak egy műtét. Jobban féltem az epiduráltól, attól, hogy ébren feküdjek egy asztalon, mint, hogy megszüljem a kislányom. Mindazon által érzéstelenítést szerettem volna, jeleztem is egy ponton, hogy vége, én most ezt itt így nem fogom tudni csinálni, de azt mondták, két lehetőségem van: kapok érzéstelenítést, de attól nagyon elhúzódhat, belassulhat a dolog, vagy kibírom még egy kicsit, mert elég jól ment a tágulás. Utóbbit választottam, nem akartam, hogy lelassuljon, azt akartam, hogy legyünk túl rajta, gyorsan :D
Egy dologra koncentráltam nagyon: a következő fájásra. Azt mondogattam magamban, hogy na, ezt kibírtam, még egy fájás belefér. Az utolsó :D És ez így ment minden egyes fájással. Az előzőből merítettem erőt a következőre. És befele koncentráltam, nagyon-nagyon erősen. Arra, hogy minden egyes nyomással, fájással kijjebb segítem a pici lányomat, aki már nagyon közel van :) Őszintén? Én rosszabbra számítottam, már ami a fájdalmat illeti. Néha meg is fordult a fejemben, hogy oké, fáj és nehéz, de azért ki lehet bírni. Pedig helyenként üvöltöttem, és még azt is mondtam, hogy nem bírom tovább, de ez nem volt igaz ;) Mert a nők erősek, erre születtünk, és mikor túl vagyunk rajta, joggal veregetjük a vállunkat :)
Nekem a férjem végig bent volt, és ez sokat jelentett. Később azt mondta, mikor ott vajúdtam fáradtan, csapzottan, ő arra gondolt, még sosem látott engem ilyen szépnek. 10 év után mi ez, ha nem a legszebb vallomás? Nekem az volt :)
És még valami: soha, de soha nem ítéltem el, és nem is fogom, ha valaki a császármetszést választja. De számomra ez is egy újabb példája annak- kivétel, ha tényleg orvosilag indokolt-, hogy mai világunkban egyre többen szeretnének könnyen és gyorsan elérni mindent, pedig ha megküzdünk valamiért, azt nagyon megtanuljuk értékelni és megbecsülni :) És még egyszer: aki császárral szül, az természetesen ugyanúgy lehet jó édesanya, mint ahogy természetesen szülő nőből is lehet pocsék anyuka. Nem ettől függ. Én csak azt mondom, hogy ez egy olyan élmény, amit nem szabadna kihagynia senkinek csak azért, mert fél a fájdalomtól (én legközelebb is bevállalnám ugyanígy). A magunkról alkotott képet is erősen megváltoztatja, mert ahogyan pl egy maraton alatt, itt is új dolgokat tudhatunk meg önmagukról, amiket korábban nem is gondoltunk volna.
Az első búcsú...
...már ami a kinőtt babaruhákat illeti. Ma átnéztem kicsilány ruhatárát, és szomorúan vettem tudomásul, hogy nagyon gyorsan nő. Illetve, értelemszerűen ez örömmel tölt el, hiszen látni, hogy napról napra fejlődik, fantasztikus dolog. De mikor a kis 56-os, és 62-es ruháit elpakoltam, elszontyolodtam pöppet, hogy ekkorka már nem lesz többé :)
Egy-két kedvenc darabot megtartottam. Ha lesz esetleg a jövőben még egy kislányunk, akkor rajta még fogom látni, ha viszont ez nem történik meg, akkor kicsilánynak fogom adni, mikor ő is anyuka lesz. Van ugyanis egy dobozom, amibe a számomra fontos és kedves emlékeket, tárgyakat teszem a várandósság óta, azzal a céllal, hogy a lányomnak adjam, mikor majd szüksége lesz rá. Benne van egy terhesnapló-szerűség, amit én irkáltam a súlyomról, étrendemről stb. Aztán tettem bele babanaplót, amiben benne van a kis karszalagja, amit a kórházban kapott, az első ultrahangfotója, vagy pl az első gondolat anyától és apától, mikor megláttuk őt. Ebben gyűjtögetem továbbá azokat a kis ruhákat, amiket nagyon szerettünk rajta (tényleg csak a legnagyobb kedvenceket). Remélem hasznát veszi majd ennek a csomagnak, nekem biztosan jól jött volna ilyen, mert bár anyukám sok tanáccsal látott el, sok mindenre nem emlékezett már.
Ez lesz tehát az én ajándékom a babaváróra neki :)
A mai program ilyen pakolászósra sikeredett délelőtt, aztán nemsokára neki is látunk a baba mama tornának, amit majd este, altatás után egy óra pilates követ. A baba-mama torna igazából részemről főleg kicsilány kedvéért történik, nagyon élvezi, érdemes kipróbálni mindenkinek, akinek a babája már tudja tartani önállóan a kis fejét.
Egy-két kedvenc darabot megtartottam. Ha lesz esetleg a jövőben még egy kislányunk, akkor rajta még fogom látni, ha viszont ez nem történik meg, akkor kicsilánynak fogom adni, mikor ő is anyuka lesz. Van ugyanis egy dobozom, amibe a számomra fontos és kedves emlékeket, tárgyakat teszem a várandósság óta, azzal a céllal, hogy a lányomnak adjam, mikor majd szüksége lesz rá. Benne van egy terhesnapló-szerűség, amit én irkáltam a súlyomról, étrendemről stb. Aztán tettem bele babanaplót, amiben benne van a kis karszalagja, amit a kórházban kapott, az első ultrahangfotója, vagy pl az első gondolat anyától és apától, mikor megláttuk őt. Ebben gyűjtögetem továbbá azokat a kis ruhákat, amiket nagyon szerettünk rajta (tényleg csak a legnagyobb kedvenceket). Remélem hasznát veszi majd ennek a csomagnak, nekem biztosan jól jött volna ilyen, mert bár anyukám sok tanáccsal látott el, sok mindenre nem emlékezett már.
Ez lesz tehát az én ajándékom a babaváróra neki :)
A mai program ilyen pakolászósra sikeredett délelőtt, aztán nemsokára neki is látunk a baba mama tornának, amit majd este, altatás után egy óra pilates követ. A baba-mama torna igazából részemről főleg kicsilány kedvéért történik, nagyon élvezi, érdemes kipróbálni mindenkinek, akinek a babája már tudja tartani önállóan a kis fejét.
2014. július 3., csütörtök
Örömanyu filozófiája
Mert, hogy nekem olyanom is van. Mármint filozófiám :)
Az egész életemben központi szerepet kap a harmónia, ennek elérésén és fenntartásán fáradozom. Ez érvényesül az egészség, a párkapcsolat, a tanulás és a gyermek-, valamint kutyanevelés terén is esetemben. Ez nem megy mindig zökkenőmentesen, de nem is az a lényeg. Az utunkat mindig végig kell járni, és ha valami nem sikerül elsőre, vagy úgy, ahogy szerettük volna, nosza, vonjunk mérleget, és tanuljunk belőle. Hiszem, hogy a jó dolgokért, az igazi boldogságért küzdeni kell, ezeket nem adják ingyen. Ha valamit mégis csak úgy az ölünkbe pottyan, az nem biztos, hogy hosszú életű lesz. Ez az én életemre eddig maximálisan igaz volt.
Az egészségemért megküzdöttem, egy komoly műtét 25 évesen felnyitotta a szemem. Életmódot váltottam, és sportolni kezdtem, de kitapasztaltam, hogy a szélsőségek esetemben hosszú távon nem tarthatóak. Az utam itt még nem ért véget, a mai napig tanulok, és igyekszem kialakítani egy egyensúlyt e téren is. Nem könnyű, mert annyi mindent szeretnék egyszerre csinálni, hogy az aktuális szenvedély rovására sokszor a többi mániám szorul háttérbe. Azt minden esetre már elértem, hogy a sport az életem mindennapi része, és azért csinálom, mert élvezem, mert feltölt, mert kihívás.
Az egészséges konyha alapjait is lefektettem, úgy érzem, itt is jó úton járok. Van még persze hova fejlődni, de ez sosem hátrány. Az önképzést nagyon jó dolognak tartom.
A párkapcsolatom- ma már házasságom- is számos akadályt megugrott. Három hét múlva ünnepeljük a 10. évfordulónkat, és fél éve vagyunk házasok. Mondhatom, hogy egy sikeres kapcsolatban élek, aminek tartópillére a bizalom, az egymás iránti tisztelet. A mai párkapcsolatok villámgyorsan jönnek létre, és még annál is gyorsabban bomlanak fel. Én ebben az egyben mindig is határtalan türelmet tanúsítottam, ebben a férjem is partner volt mindig: nem kell kapkodni, hiszen egy életet szándékozunk együtt leélni.
A tanulás nálam mindennapos dolog. Mindig van valami, ami lázba hoz, legyen szó egy új nyelv elsajátításáról, egy új hobbiról (tavaly a horgolás volt a listán, idén a triatlon, azon belül is az országúti kerékpározás), vagy szakmai tanulmányokról.
A gyermeknevelés nálam nem tudományos alapokon nyugszik. Érdekesnek tartom a tanulmányokat, a kutatásokat, szívesen el is olvasom ezeket, de úgy gondolom, hogy minden gyermek egyedi, és így is kell őket kezelni. Az én gyermekemet én ismerhetem és érthetem meg igazán (és apa, persze). Egy hullámhosszra kerülve könnyen ki lehet sakkozni, mi a baja, akár már újszülött korban is. Nekem legalábbis sikerül, biztosan sokan vannak még így rajtam kívül. Az anyaság, a szülővé válás egy érdekes utazás, amelynek során sokat tanulhatunk önmagunkról, és a gyermekünkről, illetve a gyermekünktől is. Csak figyelni kell. Számomra egy dolog igazán fontos: hogy ő boldog és kiegyensúlyozott legyen.
Röviden tehát így állok én az élethez, de persze még számos közhelyes bölcsességet ide vethetnék. Hiszem, hogy ha rámosolygunk a világra, az vissza mosolyog ránk. Én gyakran mosolygok, és sok mosolyt is kapok cserébe. Mint ahogy az is igaz, hogy úgy viselkedem másokkal, ahogyan szeretném, ha mások viselkednének velem. A lényeg, hogy mindig ugyanoda lyukadok ki: harmóniában élni önmagammal és a világgal :)
Az egész életemben központi szerepet kap a harmónia, ennek elérésén és fenntartásán fáradozom. Ez érvényesül az egészség, a párkapcsolat, a tanulás és a gyermek-, valamint kutyanevelés terén is esetemben. Ez nem megy mindig zökkenőmentesen, de nem is az a lényeg. Az utunkat mindig végig kell járni, és ha valami nem sikerül elsőre, vagy úgy, ahogy szerettük volna, nosza, vonjunk mérleget, és tanuljunk belőle. Hiszem, hogy a jó dolgokért, az igazi boldogságért küzdeni kell, ezeket nem adják ingyen. Ha valamit mégis csak úgy az ölünkbe pottyan, az nem biztos, hogy hosszú életű lesz. Ez az én életemre eddig maximálisan igaz volt.
Az egészségemért megküzdöttem, egy komoly műtét 25 évesen felnyitotta a szemem. Életmódot váltottam, és sportolni kezdtem, de kitapasztaltam, hogy a szélsőségek esetemben hosszú távon nem tarthatóak. Az utam itt még nem ért véget, a mai napig tanulok, és igyekszem kialakítani egy egyensúlyt e téren is. Nem könnyű, mert annyi mindent szeretnék egyszerre csinálni, hogy az aktuális szenvedély rovására sokszor a többi mániám szorul háttérbe. Azt minden esetre már elértem, hogy a sport az életem mindennapi része, és azért csinálom, mert élvezem, mert feltölt, mert kihívás.
Az egészséges konyha alapjait is lefektettem, úgy érzem, itt is jó úton járok. Van még persze hova fejlődni, de ez sosem hátrány. Az önképzést nagyon jó dolognak tartom.
A párkapcsolatom- ma már házasságom- is számos akadályt megugrott. Három hét múlva ünnepeljük a 10. évfordulónkat, és fél éve vagyunk házasok. Mondhatom, hogy egy sikeres kapcsolatban élek, aminek tartópillére a bizalom, az egymás iránti tisztelet. A mai párkapcsolatok villámgyorsan jönnek létre, és még annál is gyorsabban bomlanak fel. Én ebben az egyben mindig is határtalan türelmet tanúsítottam, ebben a férjem is partner volt mindig: nem kell kapkodni, hiszen egy életet szándékozunk együtt leélni.
A tanulás nálam mindennapos dolog. Mindig van valami, ami lázba hoz, legyen szó egy új nyelv elsajátításáról, egy új hobbiról (tavaly a horgolás volt a listán, idén a triatlon, azon belül is az országúti kerékpározás), vagy szakmai tanulmányokról.
A gyermeknevelés nálam nem tudományos alapokon nyugszik. Érdekesnek tartom a tanulmányokat, a kutatásokat, szívesen el is olvasom ezeket, de úgy gondolom, hogy minden gyermek egyedi, és így is kell őket kezelni. Az én gyermekemet én ismerhetem és érthetem meg igazán (és apa, persze). Egy hullámhosszra kerülve könnyen ki lehet sakkozni, mi a baja, akár már újszülött korban is. Nekem legalábbis sikerül, biztosan sokan vannak még így rajtam kívül. Az anyaság, a szülővé válás egy érdekes utazás, amelynek során sokat tanulhatunk önmagunkról, és a gyermekünkről, illetve a gyermekünktől is. Csak figyelni kell. Számomra egy dolog igazán fontos: hogy ő boldog és kiegyensúlyozott legyen.
Röviden tehát így állok én az élethez, de persze még számos közhelyes bölcsességet ide vethetnék. Hiszem, hogy ha rámosolygunk a világra, az vissza mosolyog ránk. Én gyakran mosolygok, és sok mosolyt is kapok cserébe. Mint ahogy az is igaz, hogy úgy viselkedem másokkal, ahogyan szeretném, ha mások viselkednének velem. A lényeg, hogy mindig ugyanoda lyukadok ki: harmóniában élni önmagammal és a világgal :)
Szülés után újra formában, de hogyan?
Kisbogyó érkezése előtt is aktíva sportoltam, legalábbis, amennyire tőlem telt, igyekeztem egyfajta rendszerességet belevinni ebbe is. Úgy három évvel korábban kezdtem egészségesebben élni, ez a konyhánk teljes megreformálását, és a sport bevezetését jelentette.
Kezdtem én is szokás szerint aerobikkal, alakformálással, járt a nappalimban Rubint Réka, Béres Alexandra, és én is jártam edzőtermekbe lelkesen. Kedvet kaptam, úgy maradtam.
Aztán idővel kevésnek éreztem, bejött a képbe a futás és a Hiit edzésforma (intervall edzések). Tavaly már ott tartottam, hogy a félmaratonra készültem, heti 6 edzésből 3 futás, 2 Hiit és egy kettlebell edzést tartottam magamnak, időnként pedig a játszótéren is gyakoroltam a húzódzkodást, a bringám pedig alap közlekedési eszköznek számított. Mondhatom, hogy fitt voltam, edzett.
A babavárás 12. hetéig estek jól nekem ezek a mozgásformák, onnantól maradt a bringa a 7. hónapig, és újra elővettem az RR DVD-ket, amiket úgy a 6. hónaptól váltott fel a kismama torna, majdnem a végéig.
Szülés után nagyon nehezen tudtam kivárni az előírt pihenő időt. Butaság volt, komolyan mondom. Nagyon, de nagyon akartam már, hogy újra uraljam a testem, és formába lendüljek. Kis, könnyű edzésekkel kezdtem, mint a kismama jóga (negyedik héten), az ötödik végén már újra próbálkoztam RR-rel. Nem volt rendszeres, mert őszintén szólva még nem is esett jól. Sok-sok séta viszont igen, majd 7 héttel később újra futócipőt húztam.
Lassan, és keveset futottam (3 km), és nem túl gyakran, kb heti egyszer. Három hete azonban váltottam, és rájöttem, hogy a szülés utáni regenerálódáshoz több idő kell. Nem elég a pár hét, legalábbis arra nem, hogy újra úgy sportoljak, mint korábban. Hiába mondta az orvosom, hogy lehet, a testem nem engedte, az állandóan visszatérő derékfájás gondoskodott róla, hogy átértékeljem ezt a helyzetet.
Fontos, hogy megértsük, az első hónapokban nem a fogyásra kell helyezni a hangsúlyt. Bár a legtöbb nő ilyenkor őrülten szeretne megszabadulni a felszedett zsírpárnáktól, ez nem fog ilyen könnyen menni. Hosszú hónapok kellettek ahhoz is, hogy felszedjük ezeket, legalább annyi kell is, hogy lemenjenek. Főleg, ha szoptatunk, akkor meg ugye duplán számít, hogy tilos a fogyókúra!
Nem mellesleg, mint írtam, a testünk nem is nagyon fogja hagyni, hogy ezerrel belevágjunk az alakformálásba.
A megoldás: pilates és jóga. Meg sok-sok nyújtás. Ezeket az edzésformákat én korábban pihenőnapokon vetettem be, most állandó társaim lesznek, amíg a törzs-és hátizmok meg nem erősödnek kellőképpen, és helyre nem áll bennem minden, ami a várandósság miatt elmozdult.
Lassú, és kezdetben unalmasnak tűnő edzéstípusok ezek, de ne tévesszen meg senkit a látszat, egy szülésből felépülő test számára igazi kihívás lesz minden egyes feladat! Nem mellesleg kiváló alapokat adnak a későbbi, nagyobb intenzitású sportokhoz, a helyes testtartás kialakításához is.
Kezdtem én is szokás szerint aerobikkal, alakformálással, járt a nappalimban Rubint Réka, Béres Alexandra, és én is jártam edzőtermekbe lelkesen. Kedvet kaptam, úgy maradtam.
Aztán idővel kevésnek éreztem, bejött a képbe a futás és a Hiit edzésforma (intervall edzések). Tavaly már ott tartottam, hogy a félmaratonra készültem, heti 6 edzésből 3 futás, 2 Hiit és egy kettlebell edzést tartottam magamnak, időnként pedig a játszótéren is gyakoroltam a húzódzkodást, a bringám pedig alap közlekedési eszköznek számított. Mondhatom, hogy fitt voltam, edzett.
A babavárás 12. hetéig estek jól nekem ezek a mozgásformák, onnantól maradt a bringa a 7. hónapig, és újra elővettem az RR DVD-ket, amiket úgy a 6. hónaptól váltott fel a kismama torna, majdnem a végéig.
Szülés után nagyon nehezen tudtam kivárni az előírt pihenő időt. Butaság volt, komolyan mondom. Nagyon, de nagyon akartam már, hogy újra uraljam a testem, és formába lendüljek. Kis, könnyű edzésekkel kezdtem, mint a kismama jóga (negyedik héten), az ötödik végén már újra próbálkoztam RR-rel. Nem volt rendszeres, mert őszintén szólva még nem is esett jól. Sok-sok séta viszont igen, majd 7 héttel később újra futócipőt húztam.
Lassan, és keveset futottam (3 km), és nem túl gyakran, kb heti egyszer. Három hete azonban váltottam, és rájöttem, hogy a szülés utáni regenerálódáshoz több idő kell. Nem elég a pár hét, legalábbis arra nem, hogy újra úgy sportoljak, mint korábban. Hiába mondta az orvosom, hogy lehet, a testem nem engedte, az állandóan visszatérő derékfájás gondoskodott róla, hogy átértékeljem ezt a helyzetet.
Fontos, hogy megértsük, az első hónapokban nem a fogyásra kell helyezni a hangsúlyt. Bár a legtöbb nő ilyenkor őrülten szeretne megszabadulni a felszedett zsírpárnáktól, ez nem fog ilyen könnyen menni. Hosszú hónapok kellettek ahhoz is, hogy felszedjük ezeket, legalább annyi kell is, hogy lemenjenek. Főleg, ha szoptatunk, akkor meg ugye duplán számít, hogy tilos a fogyókúra!
Nem mellesleg, mint írtam, a testünk nem is nagyon fogja hagyni, hogy ezerrel belevágjunk az alakformálásba.
A megoldás: pilates és jóga. Meg sok-sok nyújtás. Ezeket az edzésformákat én korábban pihenőnapokon vetettem be, most állandó társaim lesznek, amíg a törzs-és hátizmok meg nem erősödnek kellőképpen, és helyre nem áll bennem minden, ami a várandósság miatt elmozdult.
Lassú, és kezdetben unalmasnak tűnő edzéstípusok ezek, de ne tévesszen meg senkit a látszat, egy szülésből felépülő test számára igazi kihívás lesz minden egyes feladat! Nem mellesleg kiváló alapokat adnak a későbbi, nagyobb intenzitású sportokhoz, a helyes testtartás kialakításához is.
Blogoljunk!
Manapság úgyis nagy divat blogot írni. Szerintem amúgy ez egy nagyon jó dolog, az önkifejezés egyik formája is lehet akár.
Így én is virtuális tollat ragadok, és meglátjuk, mi sül ki belőle. Talán semmi. Talán bármi. Talán ez lesz az a hely, ahol összegyűjthetem gondolataimat, ötleteimet, emlékeimet.
Annak oka, hogy most itt vagyok, egy kedves ismerősnek köszönhető, aki biztatott, írjak blogot. Régóta érlelődött bennem, nosza, vágjunk bele.
Egy pici pár hónapos lányka anyukája vagyok, akinek érkezése sok mindent felforgatott. Első gyermek, nem tagadom. Ezért is leszögezném már most, hogy nem a megmondás, vagy mások feletti pálcatörés a célom ezzel a bloggal. Hiszen lenne még mit tanulnom, ebben biztos vagyok. Azonban volt már ennél rázósabb kalandban is részem, bébiszitterként 3 lányt sikerült másfél éven át kordában tartanom, amire azért picit büszke vagyok. Kis korkülönbség, nagy energiaszint: az ikrek másfél, a nagyobbik lány 3 éves volt a kezdetekkor. Sokat tanultam tőlük :)
De miről is fog szólni ez a blog? Rólam. De komolyan. Lesz itt minden, mint karácsonykor: babavárás, szülés, gyermeknevelés, sport, egészséges életmód, kötés, horgolás, jó könyvek, utazás, álmok, célok, házasság...Egyszóval ÉN :) Örömanyu, ezt a nevet választottam, mert számomra ezt jelenti az anyaság. Egy csodálatos utazást, amely türelemre és önzetlenségre tanít. Aki akar, velem tarthat :)
Így én is virtuális tollat ragadok, és meglátjuk, mi sül ki belőle. Talán semmi. Talán bármi. Talán ez lesz az a hely, ahol összegyűjthetem gondolataimat, ötleteimet, emlékeimet.
Annak oka, hogy most itt vagyok, egy kedves ismerősnek köszönhető, aki biztatott, írjak blogot. Régóta érlelődött bennem, nosza, vágjunk bele.
Egy pici pár hónapos lányka anyukája vagyok, akinek érkezése sok mindent felforgatott. Első gyermek, nem tagadom. Ezért is leszögezném már most, hogy nem a megmondás, vagy mások feletti pálcatörés a célom ezzel a bloggal. Hiszen lenne még mit tanulnom, ebben biztos vagyok. Azonban volt már ennél rázósabb kalandban is részem, bébiszitterként 3 lányt sikerült másfél éven át kordában tartanom, amire azért picit büszke vagyok. Kis korkülönbség, nagy energiaszint: az ikrek másfél, a nagyobbik lány 3 éves volt a kezdetekkor. Sokat tanultam tőlük :)
De miről is fog szólni ez a blog? Rólam. De komolyan. Lesz itt minden, mint karácsonykor: babavárás, szülés, gyermeknevelés, sport, egészséges életmód, kötés, horgolás, jó könyvek, utazás, álmok, célok, házasság...Egyszóval ÉN :) Örömanyu, ezt a nevet választottam, mert számomra ezt jelenti az anyaság. Egy csodálatos utazást, amely türelemre és önzetlenségre tanít. Aki akar, velem tarthat :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)