A szülés mikéntjéről mindenkinek meg van a maga véleménye, álláspontja. Talán a szoptatás vs tápszer témakör tud kismamák körében akkora háborút kirobbantani, mint ez. Heves vitáktól hangos az internet kismamás része, csak nem értem, miért.
Előre leszögezném, szerintem mindenkinek szíve joga úgy szülni, ahogy akar. Az már más kérdés, hogy szerintem Magyarországon indokolatlanul nagy a császármetszések aránya, és sok nő választja ezt a módot azért, mert fél a szüléstől, az azzal járó fájdalomtól, az utána következő szexuális élettől stb.
Pedig a megfelelő hozzáállással az egész egy igen érdekes élmény lehet.
Jómagam természetes úton, mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül csináltam végig a magam kis 17 óráját, és őszintén szólva, igen, büszke vagyok magamra. Nem, nem azért, mert szültem egy gyereket. Hanem azért, mert végig csináltam, és erősebb lettem tőle. Nekem az egész folyamat egy komoly önismeret volt, korábban nem gondoltam volna, hogy én képes vagyok bizonyos dolgokra, ez volt az egyik, aminél megdőlt ez az elméletem.
Maga a szülés hosszú és nehéz volt, de hát ez az élet rendje. És igen, én így gondolom: mind az anyának, mind a babának kell, hogy végig menjen ezen a procedúrán. Segít anyává válni, és ha hagyjuk, akkor az a bizonyos ősanya, ami minden nőben ott van, szépen elő is tör, és megoldja helyettünk az egészet, miközben mi visszahúzódva bensőnkbe próbáljuk kitalálni, vajon még mennyi van hátra ebből az egészből.
Szándékosan nem olvastam előre semmit a szülésről. Nem akartam mások történetein ijedezni, csodálkozni. Azt akartam, hogy ne legyen erről semmilyen elképzelésem, hogy semmi ne befolyásolja a helyzetet. Magyarul: az előítéleteim, előzetes várakozásaim miatt ne görcsöljek rá, hogy most akkor fájni fog. Erre szerintem nem is lehet felkészülni, ez a fajta fájdalom számomra egy egészen új és ismeretlen dolog volt, a végén érzett fáradtságról nem is beszélve (ilyet én még soha, de soha nem tapasztaltam, több nap kellett, hogy kipihenjem).
A babavárás alatt én végig azon izgultam, nehogy császározni kelljen. Először is azért, mert az akárhogy is vesszük, mégis csak egy műtét. Jobban féltem az epiduráltól, attól, hogy ébren feküdjek egy asztalon, mint, hogy megszüljem a kislányom. Mindazon által érzéstelenítést szerettem volna, jeleztem is egy ponton, hogy vége, én most ezt itt így nem fogom tudni csinálni, de azt mondták, két lehetőségem van: kapok érzéstelenítést, de attól nagyon elhúzódhat, belassulhat a dolog, vagy kibírom még egy kicsit, mert elég jól ment a tágulás. Utóbbit választottam, nem akartam, hogy lelassuljon, azt akartam, hogy legyünk túl rajta, gyorsan :D
Egy dologra koncentráltam nagyon: a következő fájásra. Azt mondogattam magamban, hogy na, ezt kibírtam, még egy fájás belefér. Az utolsó :D És ez így ment minden egyes fájással. Az előzőből merítettem erőt a következőre. És befele koncentráltam, nagyon-nagyon erősen. Arra, hogy minden egyes nyomással, fájással kijjebb segítem a pici lányomat, aki már nagyon közel van :) Őszintén? Én rosszabbra számítottam, már ami a fájdalmat illeti. Néha meg is fordult a fejemben, hogy oké, fáj és nehéz, de azért ki lehet bírni. Pedig helyenként üvöltöttem, és még azt is mondtam, hogy nem bírom tovább, de ez nem volt igaz ;) Mert a nők erősek, erre születtünk, és mikor túl vagyunk rajta, joggal veregetjük a vállunkat :)
Nekem a férjem végig bent volt, és ez sokat jelentett. Később azt mondta, mikor ott vajúdtam fáradtan, csapzottan, ő arra gondolt, még sosem látott engem ilyen szépnek. 10 év után mi ez, ha nem a legszebb vallomás? Nekem az volt :)
És még valami: soha, de soha nem ítéltem el, és nem is fogom, ha valaki a császármetszést választja. De számomra ez is egy újabb példája annak- kivétel, ha tényleg orvosilag indokolt-, hogy mai világunkban egyre többen szeretnének könnyen és gyorsan elérni mindent, pedig ha megküzdünk valamiért, azt nagyon megtanuljuk értékelni és megbecsülni :) És még egyszer: aki császárral szül, az természetesen ugyanúgy lehet jó édesanya, mint ahogy természetesen szülő nőből is lehet pocsék anyuka. Nem ettől függ. Én csak azt mondom, hogy ez egy olyan élmény, amit nem szabadna kihagynia senkinek csak azért, mert fél a fájdalomtól (én legközelebb is bevállalnám ugyanígy). A magunkról alkotott képet is erősen megváltoztatja, mert ahogyan pl egy maraton alatt, itt is új dolgokat tudhatunk meg önmagukról, amiket korábban nem is gondoltunk volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése